3.Fejezet

Sziasztook! Meglepii! :) Most nem feledkeztem el róla, úgyhogy hoztam a részt. Jó olvasást! xx R

Luke.

Mivel én már majdnem befejeztem a vacsorát, mire Anna ideért, ezért az összes figyelmem rá tudtam irányítani. Persze úgy, hogy ez senkinek se tűnjön fel, még neki se. Általában ezt a játékot úgy játszák, hogy a fiú rohan a lány után, aki kéreti magát és nemtörődöm veled játékot űz a fiúval. Nos úgy döntöttem, hogy a szórakozás kedvéért ezt fordítsuk meg. Most én játszom nem törődömöt. A lányok kíváncsiak, és én ezt ki is fogom használni. A titokzatos emberek mindig vonzóbbak, mert érzed a késztetést arra, hogy meg akard fejteni. Akármilyen nehéz is lesz, nem fogok beszélgetést kezdeményezni vele, nem fogok ránézni, csak ha ő nem figyel. Biztos vagyok benne, hogy akkor már kíváncsi lesz rám és érdekelni fogom.
- Mondd csak Luke, melyik osztályba jársz? – Nézett fel rám az igazgatónő, miközben próbálta elvágni a párolt zöldséget a tányérján. Ezt én csak összeráncolt szemöldökkel néztem, mert nem értettem, hogy azt minek még jobban összevágni. Végül egy fejrázással annyiban hagytam és válaszoltam a kérdésére.
- Nos, Anna osztálytársa és egyben padtársa is vagyok. – Mondtam egy mindent tudó mosollyal.
- Ó, Anna nem is mesélted! – Dorgálta meg lányát, aki már most kezdett bepipulni. Erre abból következtetem, hogy egyre vörösödik az arca, na meg persze azt a mérges ábrázatot se lehet figyelmen kívül hagyni. Olyan volt, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatna! Ezt aranyosnak találtam, és kicsit kuncogtam is rajta, mire ő felém kapta a fejét és bokán rúgott. Erre csak egy szúrós pillantással válaszoltam, majd újra az igazgatónőre figyeltem, mivel még mindig rólam volt szó.
- Tudod, megnéztem a jegyeidet. Ahhoz képest, hogy milyen hírek keringenek rólad, nagyon jól teljesítesz. Mi ennek az oka? Mármint, ezt nem sértésként mondom, csupán kíváncsivá tettél. – Mondta a végét kicsit védekezőbben, gondolom eléggé fura pofát vágtam hozzá.
- Hát, mindig azon a véleményen voltam, hogy nem kell mindent elhinni, amit hallunk. Néha rám fognak dolgokat, amiket el sem követtem. Néha félreértik a helyzetet, és utána nem hagyják, hogy elmagyarázzam, mi is történt igazából. De már megszoktam, hogy mindenki össze-vissza beszél rólam mindenfélét. Nekem csak az számít, hogy a 3 szem barátom, akik tudják, hogy ki vagyok igazán, ők hisznek nekem. Nekem elég, hogyha bennük megbízhatok. – Vontam meg a vállam, majd kotorásztam a tányérom, mintha még enni akarnék.
- És ha szabad megkérdeznem, ki az a három szerencsés, aki ismerheti az igazi Luke Hemmings-t? – Kíváncsiskodott tovább mosolyogva. Hű, ő aztán jó sok mindenre kíváncsi. Talán csak arra megy ki a játék, hogy megpróbálja kiismerni a suli ’bad boy’ –át, még ha nem is vagyok az, de azt hiszem, már sose mosom le magamról.
- Michael Clifford, Calum Hood és a legjobb barátom… - És már majdnem rávágtam, hogy Ashton, de aztán rájöttem, hogy ő már nem így gondolja ezt. – És az anyukám. – Mondtam a végére. Ezzel végül is nem hazudtam. Anyával rettentő jó a kapcsolatom, és néha tényleg jobban ismer engem, mint én saját magamat.
- És ki az a legjobb barát? – Kérdezett rá arra, amire a leginkább nem akarok válaszolni.
- Ashton. Ashton Irwin… De öhm, ez többé már nincs így, de mindig is ide fogom sorolni. Most pedig ha megbocsájtanak…Khm. – Mondtam nyökögve, majd gyorsan kiviharoztam a konyhából, fel a szobámba. Nem tudom, mi ütött belém, de egyre nehezebben viselem, hogy Ash még mindig nem szól hozzám. Lehet, hogy mindenki azt hiszi, hogy a fiúknál ez nem így megy, meg hogy nem érdekli őket, hogyha összekapnak. De nálunk ez nem így van. Könyörgöm, már akkor a legjobb barátom volt, mikor még egy szót se tudtam kimondani. Mivel ő majdnem 2 évvel idősebb, mint én, mindig ő szokott pesztrálni meg észhez téríteni. Csak ráfeküdtem az ágyamra és bámultam a plafont. Nem hiszem el, hogy hagytam a dolgokat így elcsesződni! Talán ha többet kerestem volna, vagy erőszakosabb lettem volna, akkor el tudtam volna neki magyarázni, hogy az egész egy félreértés, és fogalmam sem volt, hogy köze van ahhoz a lányhoz. Mikor hallottam, hogy anya búcsúzkodik, azért lementem, mert nem akarok bunkónak tűnni, pláne azért, mert nem akárkik vannak most nálunk.
- Ó, Luke, sajnálom a korábbiakat. Tapintatlan voltam. – Szólalt meg egyből az igazgatónő, amint meglátott.
- Semmi gond! Nem tudhatta. – Válaszoltam szomorúan, majd kezet ráztam a férjével, Anna-t és az igazgatónőt pedig csak egy köszönéssel búcsúztattam.

Mikor elmentek anyával bementünk a konyhába, és csendben elpakoltuk a tányérokat, meg elmosogattunk. Lehet hogy meglepő, de néha még főzni is szoktam vele, mivel olyankor sokkal fesztelenebb a légkör közöttünk, és néha akkor beszéljük meg a nehéz témákat.
- Remélem nem haragszol, amiért elmondtam nekik az ügyet, ami Ashtonnal történt. – Nézett rám félve anya, de én csak mosolyogva megráztam a fejem. Igen, anya is tudott róla. Tőle kértem tanácsot, hogy mit tehetnék, de Ash hajthatatlan.
- Nem gond, talán majd megpróbálják megértetni vele is, hogy nem szándékosan tettem. – Sóhajtottam, majd a maradékot bepakoltam a hűtőnkbe.
- Menj csak, majd elpakolok! – Simított végig anya a karomon, mire én mosolyogva bólintottam, majd felmentem a szobámba és beálltam a zuhany alá. Azt hittem, hogy nem időztem ott sokat, viszont mikor ránéztem az órára, akkor láttam, hogy majdnem egy órát benn voltam. Marha jó lesz holnap így suliba menni! Már most úgy érzem magam, mint egy adag szar!
- Luke! Le tudnál jönni? – Kiáltott fel anya, de mégis olyan gyengének tűnt a hangja. Én meg fejvesztve egy szál törölközőben rohantam le a lépcsőn.
- Mi az? Baj van? – Értem be a nappaliba, és láttam, hogy anya valami papírt szorongat.
- Azt hiszem, hogy itt az ideje annak, hogy elmondjam neked. – Suttogott, mire én kezdtem ideges lenni.
- Anya! Megijesztesz! – Figyelmeztettem, mire jelezte, hogy üljek le mellé. Én mit sem törődve vele, hogy csak törülköző van a derekamon, és még vizes is vagyok, leültem a kanapéra, mire ő reszkető kézzel felém nyújtotta a papírt, amibe eddig bele volt mélyedve.
- Mi ez? – Kérdeztem zavartan, miközben elvettem.
- Nos, apád pár hónappal ezelőtt… - kezdte, de addigra már átfutottam a sorokat.
- Beadta a válópert! – Fejeztem be suttogva az előző mondatát, mire ő csak reszketve, könnyekkel elárasztott arccal hozzám bújt. Én pedig szorosan köré fontam a karom. Mindig is én voltam az, aki valójában vigyázott anyára, és nem az apám. Neki mindig fontosabb volt a pénz meg a rohadt munkája.
- Ne aggódj anya! Én itt vagyok veled! Megoldjuk, ketten! – Próbáltam nyugtatni, de erre csak még jobban zokogni kezdett.
- Té-téged is el akar venni tőlem. – Remegte, mire én éreztem, hogy egyre dühösebb leszek.
- Miért? Mire jó ez neki? Egészen eddig nem léteztem számára? Akkor most miért? – Tettem fel a kérdéseket olyan sorrendben, ahogy átvillantak az agyamon.
- Hogy mindent elvehessen tőlem. Luke, nem vagy még nagykorú, ezért erről te nem dönthetsz! – Simította végig az arcom, mire kicsit lehiggadtam, de szerencséje volt az apámnak, hogy most nem volt itt, különben biztos, hogy behúztam volna neki egyet. Igazán megérdemelné!

Addig ültünk a nappaliban, amíg anya el nem aludt, aztán pedig felvittem a szobájába. Betakartam, majd adtam egy puszit a homlokára.
- Kérlek maradj itt! – Kérlelt esetlenül, mire én csak elmosolyodtam, és befeküdtem mellé az ágyba, miután elrohantam az alvós gatyámért. Mikor befeküdtem mellé szorosan mellém feküdt. Sosem láttam még ilyen összetörtnek. Mert bármekkora barom is volt az apám, anya mindig is szerette őt, mindennek ellenére. Csak az a baj, hogy apa ezt nem igazán tudja értékelni. Velem sem törődik nagyon, valószínűnek tartom, hogy azt sem tudja, hogy mikor van a szülinapom, meg ilyenek. Csak ha anya eszébe juttatja. Sokáig nem tudtam aludni, mert azon kattogott az agyam, hogy ezek után mi fog történni. Apa bármire képes, és tudom, hogyha akar, akkor simán elperel a bíróságon anya mellől. Viszont én azt nem igazán fogom hagyni, de a törvény ellen nincs választásom. De az biztos, hogy nem fogom engedni, hogy anyától bármit is megfosszon! Vigyázni fogok rá, és gondoskodok róla, hogy a legjobbat kapja mindenből, majd akkor is, ha esetleg apám győzne.

Reggel arra ébredtem, hogy anya mozgolódik mellettem. Szerintem próbált felkelni anélkül, hogy felkeltene engem.
- Minden rendben? – Kérdeztem tőle a reggeli rekedtes hangomon.
- Persze, aludj csak. Felhívom az igazgatónőt, hogy ma nem mész iskolába. – Mondta kedvesen, mire én bólintottam és azt hiszem, hogy egyből vissza is aludtam. Bár azt hiszem, hogy azt még hallottam, ahogy anya az alsó szinten sutyorog a telefonba. De nem törődtem vele, most csak nem akartam emlékezni arra, ami tegnap történt. És az alvás az pont megfelel erre.

Legközelebb mikor felkeltem, már erősen sütött a nap, és fogadni mertem volna, hogy már délután van. Lassan átcsoszogtam a szobámba, majd megint lefürödtem, addig is csináltam valamit. Aztán utána ránéztem a telefonomra. Cal és Mikey rengetegszer hívtak, de most nem volt erőm felhívni őket, és megmagyarázni, hogy mi történt. Helyette csak írtam egy üzenetet, hogy ma nem tudok próbára menni, de a szombati koncerten számíthatnak rám. Még csak szerda van! Addigra talán összeszedem magam. Felöltöztem, majd leslattyogtam a lépcsőn.
- Anya! – Kiáltottam, de sehonnan sem érkezett válasz, mire kezdtem kicsit aggódni, de aztán megtaláltam az üzenetét a hűtőn, miszerint elment itthonról, majd este felé jön. Gyorsan összedobtam magamnak egy tál ebéd szerűt abból, ami tegnapról maradt, majd beültem vele a tévé elé. És akkor megint megpillantottam azt az átkozott papírt, ami most teljesen felforgatta az életünket, és készül tönkretenni minket. Hirtelen undorodni kezdtem az apámtól. Nem is a válás miatt, mert amúgy se volt soha velünk, hanem azért, mert minek kellenék neki én? Valószínű azért, mert akkor majd győztesnek érzi magát vagy mit tudom én. Mostanában nem egészen volt normális. Aztán már az ételt se kívántam, így kiöntöttem a szemetesbe, majd azt csináltam, amit mindig, mikor nem akarok társaságot magam körül. Kimentem a partra. Csak én, a deszkám és a vad óceán. Úgyis rám fért már, hogy csak magamra koncentráljak, és kicsit gyakoroljak. Egész délután megállás nélkül a deszkán voltam, de mindig jobb és jobb akartam lenni. Többet akartam, felejteni akartam. Nem akarok az apámmal élni. Mikor már lihegtem a dühtől és a fáradtságtól, kiültem a partra. Próbáltam lecsillapítani magam, de nem ment. Egyszerűen felcseszett ez az egész. Úgy éreztem, üvöltenem kell, és nem féltem megtenni.
- A rohadt életbe! – Kiabáltam a víz felé nézve. Nem érdekelt, hogy ki nézett. Rohadtul nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam mások. Ez egy kicsit segített, majd végül csak ültem a parton és bámultam ki a fejemből. Az arcomat a tenyerembe temettem, mert lövésem sincs, hogy mihez kezdjek. Ashton biztos szolgálna most pár jó tanáccsal. Ha nem lennénk fasírtban, már rég felhívtam volna. Kínomban már nem tudtam, hogy mit csináljak. Még nem akartam hazamenni. Ezért csak beeveztem, felültem a deszkára, és figyeltem, ahogy lemegy a nap. Általában ezt megcsodálnám, mert tényleg gyönyörű, de jelen esetben nem igazán keltette fel az érdeklődésemet. Csak néztem, és megvártam amíg teljesen sötét nem lett. Szeretek sötétben itt lenni, mert akkor olyan, mintha nem lenne rajtam kívül senki világon. Csend van, és nem hallatszódik ide a város zaja, az emberek meg már nem keverednek ide. Jó csak azt hallgatni, ahogy a hullámok elérik a partot, majd lustán visszacsapódnak, hogy helyet adjanak az újonnan érkező víztömegnek. Nyugtató hatású, és ellazít. Ezt talán csak azok értik, akik ilyen helyen élnek. Akik meglátják a szépséget és képesek elmenekülni a belváros forgalmából ide, ahol egy kis nyugalmat találhatnak. A nyaralók csak annyit látnak ebben, hogy milyen gyönyörű az óceán és szívesen megmártóznának benne. Viszont ez annál sokkal több! Csak tovább kéne látni az orrodnál. Most olyan nevetségesen érzem magam. Mi a francért gondolkodok ilyen baromságokon? Kinevettem magam, majd leugrottam a deszkáról, és kiúsztam a partra. Gyorsan hazadobtam azt, de be se mentem a házba, csak ott hagytam a teraszon, majd bementem a városba és kerestem egy jó klubot. Nem iszok sokat, és nem is gyakran, de most szükségem volt rá, hogy jól berúgjak. Csak ültem a pultnál és sorba kértem az erősebbnél erősebb piákat, de még mindig ott volt az eszembe, hogy miért is csinálom ezt. Miért kell most mindent elbasznia? Miért nem tud csak kibaszottul elválni, aztán kész! Ki nem szarná le, hogy már nem köti őket össze egy papír, a helyzeten nem változtat, hogy nincs otthon, mert azt már megszoktuk.
- Luke! Luke! – Ordított valaki mellőlem, de én még csak rá se néztem, hátha akkor elmegy. – Gyere szépen haza! Most már elég volt a piából! – Szólt hozzám most már óvatosabban, és lerángatott a székről, majd ki a bárból.
- Ezt most miért kellett? – Csattantam rá, vagyis rájuk. – Eddig se voltam olyan kurva fontos, akkor most mi történt? Ja, hogy megtudtátok mi történt, és akkor egyből sajnálni kell. jaj, szegény Luke! A szülei elválnak és az apja tönkre akarja tenni az anyját, meg elperelni tőle a gyerekét, hogy aztán egy másik országba költözzenek, és amíg ő üzletel, addig a fia kibaszottul egyedül megdöglik az üres lakásban. Elegem van! – Ordítottam velük az utca közepén.
- Hemmo, mi nem tudtuk! Csak azt, hogy elválnak, de akkor már értem, hogy miért ittad le magad. Bár ahogy érzem, még nem vagy teljesen részeg!
- Persze, hogy nem vagyok részeg! Mert nem hagytátok, hogy befejezzem. Most pedig hagyjatok békén! – Dörrentem rájuk, majd elindultam hazafelé.
- Luke! Tudom, hogy szükséged van ránk! – Kiáltotta utánam, mire megmerevedtem, és lassan megfordultam.
- Igen? Ezt pont te tudod a legjobban, igaz? Mert olyan kurva jól végighallgattál! Mert nem bíztál meg a legjobb barátodban Ashton! Akkor rohadtul tudhatod, hogy mire van szükségem!
- Én, sajnálom. Anna elmondta, amit anyukád mesélt neki. Igazad volt. – Adta meg magát, de nem érdekelt. Csak azt akartam, hogy elhúzzanak a büdös francba.
- Már tökmindegy! – Legyintettem, majd elindultam hazafelé, otthagyni a három döbbent arcot, akiket a legjobb barátaimnak hívok, ha valóban azok. – Megleszek én egyedül is! Nem kell senki sajnálata! – Ordítottam még, bár nem hinném, hogy bármelyikőjük is meghallotta volna.

2.Fejezet

Szaisztook! Elnzést kicsit nagyon elfeledkeztem a dolgokról és hát ne haragudjatok de fogalmam sincs miről írjak üres dumát a rész előtt, szóval csak simán jó olvasást!
Regi. xx

Luke.

Másnap reggel szokatlan módon az ébresztőm előtt felkeltem. Na persze nem azért, mert ennyire izgatott lennék a suli miatt, hanem inkább a mellettem ülő vadócka volt az oka annak, hogy vártam a napot. Úgy gondoltam, hogyha már előbb felkeltem, akkor azt az időt hasznosítom is. Mint minden reggel, most is az ablaknál kezdtem, és széthúztam a függönyöket. Apám! Esküszöm minden reggel kelek korábban, ha ez a látvány fogad! Csak mosolyogva nekidőltem a falnak, és az ablakon át figyeltem az újdonsült szembe szomszédomat. Feltételezem futni volt, mivel épp a házuk előtti füvön nyújtotta a lábait, és ami nekem ebben előnyömre vált, hogy nekem háttal végezte ezt, így jó rálátásom volt a kerek idomaira. Már majdnem kinyitottam az ablakot, hogy valami megjegyzést tegyek rá, de aztán meggondoltam magam. Mert ebből nekem csak hasznom származhat. Amíg nem tudja, hogy figyelemmel kísérem a reggeli tevékenységét, addig teljesen zavartalanul nézhetem őt. Megvártam amíg bemegy, majd én is nekiálltam összeszedni magam.

Lerohantam a lépcsőn, és beüvöltöttem a konyhába anyáéknak, hogy elmentem. Meg sem vártam a választ, csak felkaptam a cipőmet és már ki is léptem az ajtón. Eléggé ráérősen mentem a suli felé, mivel még rengeteg időm volt. Ahogy mindig is, most is megtartottuk a szokásunkat, és a srácokkal a suli előtt találkoztunk.
- Reggelt! – Köszöntem nekik, mire Cal hasonlóképp üdvözölt, Michael meg csak bólintott. Nem különösképp szoktuk magunkra venni, hogy még csak nem is köszön, de ő nem szereti vesztegetni a szavait, meg már amúgy is hozzászoktunk.
- Ez még csak a második nap, de eskü már most fosul érzem magam, hogy Ashton nincs itt! – Nézett Calum az említett felé, aki ezúttal Anna nélkül, az új haverjaival érkezett suliba.
- Sajnálom srácok! Ha akartok, menjetek csak, hiszen attól még a ti haverotok, hogy engem ki nem állhat! – Mondtam nekik, majd ott is hagytam őket. Bementem a suliba és a szekrényem felé vettem az irányt. Közbe-közbe megállított néhány haverom, hogy átlagos dolgokat kérdezzenek. A tipikus mit csináltam nyáron meg ilyenek. Azt nem értem, hogy a felüknek agya sincs, akkor minek állok le velük egyáltalán.
- Szijja Luke! – Hallottam meg mögülem a vinnyogást. Ó baszki már csak te hiányoztál! Most már tudom, miért volt olyan nyugis a tegnapi nap. Nem volt szerencsém találkozni Ms.Agyatlannal. Fájdalmas arcot vágtam, és megpróbáltam a lehetetlent, és nem leordítani a haját a fejéről. Mert higgyétek el, legszívesebben elküldeném melegebb éghajlatra, de abból is csak annyi jönne le neki, hogy menjünk kettesben nyaralni a trópusokra. Hányok tőle!
- Sandy! – Perdültem meg hatalmas műmosollyal az arcomon, majd mentem volna tovább, ha nem liheg a nyakamba.
- Jaj, annyira örülök, hogy újra látlaaak! Tegnap hiányoltalak ám!– Nyávogott tovább, de megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a fülsértő hangját. Mint minden suliban, nálunk is van egy buta szőke tyúk, aki azt hiszi, hogy övé a világ, és hogy itt mindenki oda van érte, csak a miénk éppenséggel vörös volt. Szánalmas! – Mondd csak, mikor lesz legközelebb koncitook? Annyira, de annyira szupi az a szááám! Hogy is hívják? – Nézett fel rám, mire én sóhajtva megálltam, mert végre odaértünk a termem elé.
- Ha ennyit mondasz, akkor honnan a szarból tudjam, melyikre gondolsz? De ha most megbocsájtasz … - Mutattam az ajtóra, hogy bemennék, és el is indultam, csak az volt a baj, hogy a modern műbarbi is jött utánam, mire csak forgattam a szemem.
- Tudod az a…! Ó, várj eléneklem! – Jaj, csak azt ne! – Midnight memorieeeees … - Kezdett el kornyikálni, mire én csak az égnek emeltem a fejem és a padom felé igyekeztem, ahol már Anna is ott volt, és legnagyobb meglepetésemre Ashton is ott ült mellette. Mind a ketten engem figyeltek, és Ash visszafojtott vigyorral nézte, ahogy a vöröske kornyikálva jön utánam.
- Én azt hiszem inkább megyek! – Ugrott fel Ash, és indult volna el, de megtorpant.
- Te meg mi a francot vinnyogsz itt? – Kérdezte összeráncolt szemöldökkel, mire Sandy befejezte az „éneklést”. Zene füleimnek! Mondanom sem kell, hogy Ash se szívleli.
- Hát a ti számotokat! – Mondta, és úgy nézett Ashton-ra, mintha elmentek volna neki otthonról. Mármint hogy Ashtonnak. Erre ő vadul vihogni kezdett. – Most meg mi van? – Nyávogta, mire odafordultam hozzá.
- Mondjuk az, hogy ez nem is a mi dalunk IQ fighter.
- Huuupsz! Tényleg nem? – Kuncogott idétlenül. – Akkor melyik az? Énekelj egyet légyszíííí!
- Ha megteszem, akkor lekopsz? – Kérdeztem tőle felvont szemöldökkel.
- Ez nem volt szép! De akkor igen, csak énekelj valamit. – Ú, most megsértődött. Hogy oda ne rohanjak! Elénekeltem neki a Beside you refrénjét, majd rá sem nézve a helyemre siettem.
- Ez valami isteni volt! – Ujjongott. – Később találkozunk! – Erre hátra se fordultam, csak a szememet forgatva leültem. Mikor láttam, hogy kiriszálta azt a lapos seggét a teremből, egy hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem, és a fejem a padra döntöttem. És ekkor észrevettem, hogy valami ragasztva van az aljára, és a vége kilóg a szélén, így könnyen észre lehet venni. Levettem, és láttam, hogy Hemmo névre van címezve. Egyetlen egy ember szokott így hívni, ezért vadul feltéptem, de csak egy sort találtam benne. „Suli után a szokásos helyen. Beszélnünk kell! – A” Anélkül, hogy odaírta volna a végére is tudtam volna, hogy ő írta. A papírt begyűrtem a táskámba, és előszedtem a fülesem, majd hozzádugtam a telómhoz.
- Mi az, már nem is köszönsz? – Szakította félbe tevékenykedésem Anna.
- Te kérted, hogy hagyjalak békén. – Mondtam neki egy vállrándítással, és képzeletben megveregettem a vállam. Úgy döntöttem, hogy taktikát váltok. Talán majd ha nem veszem figyelembe, vagyis úgy csinálok mintha nem érdekelne, akkor majd ő fog igyekezni utánam. Ennek a gondoltára el kellett fojtanom egy vigyort, és bedugtam a fülembe a fülhallgatót, majd benyomtam a zenét.

Az első három óra rettentő lassan telt el. Azt hittem, hogy már sose fog megszólalni az a rohadt csengő. Amint meghallottam, kirohantam a folyosóra és indultam is az udvar fele, a szokásos helyünkhöz. Közben azonban egy beszélgetés megütötte a fülem.
- Jaj, annyira édes vooolt! És amit énekelt! Jaj csajok, ez tuti, hogy jelentett valamit! – Vinnyogott Sandy. – De ajj látnotok kellett volna! – Vált undokabbá a hangja. – A kiscsaj szinte tátott szájjal bámulta, ahogy nekem énekelt.
- Bizti féltékeny volt, hogy Luke neked énekelt, és nem neki! Annyira összeilletek! És látszik rajta, hogy oda van érted. Csak a rosszfiús imidzs miatt nem meri kimutatni. – Mondta neki az egyik rabszolgája. És nekem itt elegem volt. Elindultam feléjük, de Cal és Mikey még pont időben elkaptak hátulról.
- Ne csinálj jelenetet Luke. Nem ér annyit! – Próbált hatni rám Michael, miközben megkísérelte, hogy elrángat onnan.
- Jó, tudok menni magamtól is! – Rántottam ki a karom a szorításukból, és elindultam hátra a fákhoz. Időközben elhaladtam Ashtonék mellett, mire bólintottam neki, hogy vettem a lapot, láttam az üzenetét. Ő is bólintott egy aprót, majd tovább beszélgetett a haverjaival. Hátul megálltam és nekitámaszkodtam egy fának, majd behuny szemekkel próbáltam lenyugodni. A fiúk ismernek és tudják, hogy ilyenkor hagyni kell, hogy lehiggadjak, ezért inkább ők is odamentek Ashékhez. Nem hiszem el, hogy Sandy már a második nap felcseszte az agyam! Egyszerűen elegem van abból a csajból! Még szerencse, hogy idén végez. De egy dologra hasznos volt legalább! Eszembe juttatta, hogy hétvégén koncertünk van. Ó, igaz! Még nem is említettem, hogy Ashton helyett van egy új dobosunk, akivel én még nem találkoztam, a srácok szedték össze valahonnan, de a nevét nem mondták meg, mert nem emlékeznek rá. Vagy csak nem akarták elmondani, hátha ideges leszek miatta. Odaadták neki a számokat, hogy gyakoroljon. Holnap lesz próba. Legalább valami jó is történik ezen az átkozott héten!

 Nagy bánatomra hamar eltelt a nagyszünet, majd ülhettem vissza és poshadhattam a padba. Amint vége lett az utolsó órámnak egyből a partra mentem. Ugyanis ott szoktunk lógni minden nap, meg ugye van még egy ügyem Ashtonnal.
- Luke! – Hallottam meg magam mögül a hangot.
- Ashton! – Biccentettem, majd néztem, ahogy leül mellém a dombon. Jó kis hely volt ez. Nem nagyon szoktak erre járni emberek, mert itt elég kavicsos a part, és nem strandolnak. Viszont kisebb csapatok, baráti társaságok előszeretettel választják ezt a helyet egy kis esti murira.
- Rövid leszek. Csak két dolog. – Kezdett bele, és ezzel jelezte is, hogy ne higgyem azt, hogy minden oké és nem haragszik, csak valamit közölni akart velem. Erre csak harapdáltam a piercingem, arra várva, hogy végre elmondja, hogy mit akar. – Anna mesélt nekem rólad. Nézd, ez nem az én dolgom, de látom hogyan nézett rád, és csak azt kérem, hogy ne szórakozz vele! – Ezzel aztán sikerült meglepnie!
- Miért, hogyan nézett rám?
- Amikor énekeltél…
- Oh, ne aggódj! Csak a hangom ami tetszik neki maximum. Ki nem állhat, mert egy bunkó vagyok. – Szóltam vissza keserű mosollyal az arcomon.
- Akkor jó! – Eresztett el egy sóhajt, majd már állt is fel. Azta, ez nagyon kedves tőled Ashton!
- Mi a másik dolog? – Húztam össze a szemöldököm, mert csodálkoztam rajta, hogy ilyen gyorsan lelépne.
- Ó! Hogy ettől még semmi sem változott. De úgy gondolom, hogy ennyit megtehetsz nekem! – És már itt sem volt. Én is sóhajtva feltápászkodtam, majd hazafelé vettem az irányt. Út közben azon rágódtam, hogy talán ez a valaha volt legrövidebb beszélgetésünk. Mindig elhülyültük az időt, és nem érdekelt, ha elkésünk valahonnan, de az olyan régnek tűnik már, pedig csak 1 hónap telt el. Hazaértem, és mivel még nem kellett semmit se tanulnom, rögtön a partra mentem. Anyáék még nem voltak otthon, majd talán addigra, mire hazaérek. A deszkám a kezemben a fürdő gatyám rajtam, más meg nem is kell. Az a jó, hogy nem néz itt senki sem hülyének, ha póló nélkül mászkálsz az utcán, mert valószínűnek gondolják, hogy az illető a vízhez igyekszik. Szerencsére nem voltak sokan, úgyhogy lehetett egy délutánom, amikor senki sem zavar meg. Mikor szörfözök, az agyam kicsit kikapcsol és el tudok felejteni mindent. Most azonban nem ment. Folyton azon járt az agyam, hogy mivel békíthetném ki Ashtont. Hihetetlen, hogy a legjobb haverom, de mégis olyan most mint egy idegen. Végül mikor nem jutottam semmire, úgy döntöttem, hogy hazamegyek, mivel az utóbbi időben nem igazán váltottam egy szót se anyáékkal.

Amint beléptem a házba, éreztem, hogy a kedvenc kajám illata az orromba kúszik.
- Luke! Megjöttél? – Kiabált ki anya a konyhából, mire én letámasztottam a deszkám és beslattyogtam hozzá. – Ó, szia! – Köszöntött, de nem nézett rám, csak egy pillanatra, mert el volt foglalva az étellel. – Mivel újak a környéken, úgy gondoltam, hogy meghívom az új szomszédainkat vacsorára. – Közölte velem, gondolom azért, hogy viselkedjek normálisan és nézzek ki valahogy. Aztán leesett!
- Várj! A szembe szomszédokat? – Kérdeztem izgatottan, és reménykedtem, hogy így legyen.
- Igen. Gondoltam, hogy örülni fogsz neki, és ebből leszűrtem, hogy már találkoztál a lánnyal. – Erre csak vigyorogva bólintottam. Anya jól ismer engem, és néha be is segít ebbe-abba.
- Igen, ő Ash unokatesója. Az anyukája meg az igazgató. – Mondtam keserűen.
- Na akkor meg pláne tűnés a szobádba, és szedd össze magad! Apád üzleti útra ment, szóval ő sajnos nem tud itt lenni. – Mondta rezzenéstelenül, de tudtam, hogy nagyon rossz neki, hogy apa alig van itthon, ezért csak csendesen odasétáltam hozzá, és szorosan megöleltem. Gyakorlatilag a két kezemen meg tudnám számolni, hogy hányszor volt együtt a család egy vacsorán. Két éve meg talán alig van itthon, mivel úgy gondolja, hogy én is tudok vigyázni anyára, ő meg beletemetheti magát a munkába. Nem tud leállni. A gondolataimból a csengő zökkentett ki, és ekkor jöttem rá, hogy még nem csináltam semmit. Gyorsan beugrottam a zuhany alá, és lehetetlennek tűnő 2 perc alatt lemostam magamról a sós vizet. Magamra kaptam egy fekete csőszárú farmert meg egy piros kockás inget, amit már a lépcsőn lefele menet gomboltam be. Azt hiszem, még sose készültem el ilyen gyorsan. Mikor leértem, akkor rögtön belecsöppentem a dolgok közepébe, mivel ott állt velem szembe az igazgatónő és a férje, viszont Anna-t sehol sem láttam. Ez egy kicsit lehangolt, de aztán visszavettem az álarcomat és kedvesen mosolyogtam. Anya nagyszerűen elbeszélgetett velük, én viszont csak akkor szólaltam meg, hogyha kérdeztek, de akkor is csak nagy ritkán.
- És hol van a gyönyörű Anna? – Ütötte meg anya kérdése a fülem. Erre már jobban hegyeztem a fülem, de próbáltam nem feltűnősködni, és ettem tovább.
- Ó, nos sajnálom, hogy nem tudott velünk együtt jönni, de bármelyik pillanatban ideérhet. Kint volt a parton az unokatestvérével, és későn ért haza. Azt mondta elkészül, és utánunk jön. – Válaszolt mosolyogva az igazgatónő. Hú, elég fura, hogy itt bájcseveg előttem a suli dirije az anyámmal. De innentől megint becsuktam a fülem, és csak akkor válaszoltam, ha a nevemen szólítottak. Aztán megint megszólalt a csengő. A hang visszhangzott a fejemben, és mélyen beivódott a fülembe, mert tudom, hogy mit jelez. Megérkezett. Anya már indult volna, de megállítottam.
- Majd én kinyitom! – Ajánlottam fel, és már fel is álltam. A hátam mögött hallottam, amint az igazgatónő megjegyzi, hogy milyen udvarias vagyok. Erre el kellett mosolyodnom. Nincs annál jobb, ha a diri kedvel, ráadásul még azért is, mert Anna a lánya. Gyorsan kinyitottam az ajtót, és azonnal kővé merevedtem. Még megszólalni se tudtam attól, ami a szemem elé tárult. Aztán végül azt hiszem, hogy kinyögtem egy hellót, de már abban se vagyok biztos. Csak félreálltam az ajtóból, és végignéztem, ahogy besétál előttem.
- Hű! – Nyögtem, majd nyeltem egyet, ahogy végignéztem rajta miközben előttem sétált. Rövid, de mégse ribancos fekete ruhát viselt szintén fekete magas sarkúval. Nekem végem!